" 1942. november 13-a. Az osztagunkat mozgósították. Megjött a parancs, egy hét múlva indulunk. Mivel az elmúlt időszakban is a tüzérséghez voltam beosztva, mint hadélelmezésért felelő tiszt, különösebb kiképzésre nem volt szükségem.
Mindössze ez az egy hetem volt, hogy búcsút vegyek feleségemtől, és alig egy hónapos kislányomtól. De hát nem volt más választásom, mennem kellett.
Az utazás úgy négy-öt hétig tarthatott, s nem nagyon emlékszem semmire, mert minél beljebb mentünk a ruszkik földjére, annál inkább járta át a fagy a levegőt, s vele együtt minden mást, s én a metsző hidegben inkább valamilyen menedéket kerestem a nagy ládák és dobozok közt. Néha mikor kitekintettem, mindig ugyanazt láttam: a havas táj robogott tova nagy sebességgel. Szerencsére, mielőtt még halálra fagytam volna, kaptam egy szőrmebundát. Én ennek ellenére is azt éreztem, mintha jégcsapokat lélegeznék be s aztán ki. Az utazásom vége felé hál' Istennek kaptam egy útitársat, és így könnyebben tudtam elviselni hosszú utat, s a számomra egyenesen vánszorgó, csiga-lassú időt.
Megérkezésünkkor elénk tárult a Don folyó nagy, és a mi látószögünkből nem is kanyarnak tűnő görbülete. A csontig befúródzó hideggel dacolva foglaltuk el állásainkat, s a század általános megkönnyebbülésére kaptunk már ama vidék éghajlatának jobban megfelelő, rendes öltözéket.
Ott-tartózkodásunk alatt kétszer 88-asok huncut lövedékeit kaptuk a nyakunkba, melyek nem mindig ott oldottak ki ahova estek és nem akkor robbantak mikor becsapódtak. Szerencsétlen Winczingernek levitte egy ilyen a jobb lábát. Szerencsére nem is mi voltunk a fő célpont, hanem az alattunk, rókalyukaikban szorongó németek. Még jó ideig tartottuk az állásunkat, de nyilvánvaló volt, hogy ha hamarost nem jön nehéztüzérségi erősítés, akkor a láncunk vagy megtörik, vagy hátrébb tolódik. Néha befutott egy-egy csapatszállító vonat és kevés honfi csatlakozott hozzánk, de mivel a hazaik az itteni helyzetünkről, vagy egyáltalán bármiről, semmit sem tudtak, olyan nagy-hatótávolságú fegyvereket melyekre szükségünk lett volna nem hoztak, s így igazán számottevő dolgot nem tudtunk elérni. Nekem minden nap ugyanolyan volt: Kimenni a vonathoz aláírni az iratokat az átvételről, s a hadtápiakat igazgatni. Lassan már három hónapja rostokoltunk ott semmi sem téve. Az oroszoknak meghalhatott bármennyi emberük, otthon voltak, kies országukban, s így ugyanannyit pótolni is tudtak. Valamily csoda folytán, az hazai vezetők hírét vették, hogy a további küzdelem értelmét-vesztett, s hazavezényeltek bennünket. Azonban a magyar vonat elsősorban a szintén a csatateret sietősen elhagyó németeket vitte el, s másod-, azaz utolsósorban minket, magyarokat. Én is azokkal a szerencsétlenekkel voltam, akiknek nem jutott hely, s így gyalogszerrel kellet nekivágnunk az útnak. A már eddig se oly jó állapotában lévő bakancsunk, szép lassan mindig egy-egy darabján túladva hagyott cserben minket. Így kékes, s merev lábunkkal nem tehettünk mást, minthogy bevártuk az oroszokat. Ha ők nem vittek volna minket a fogolytáborba, az egészen bizonyos, hogy lefagyott lábakkal haltunk volna meg alant a hóban.
Ott a táborban kín-keserves volt az élet, és ahelyett, hogy egymást segítették volna a szenvedő felek, inkább tovább nyomorították ottlétünk gyötrelmeit. Mikor valami nyirkos, azt is mondhatnám fagyverte zöldségfélét találtam, magamban azt gondolván, holnap finomat eszem amabból, nyugodtan álomba merültem, másnap szétnyomva találtam a zsebemben, s egészen bizonyos, hogy nem én lapítottam szét szendergésemben, hanem valamely gaz tette azt fogyaszthatatlanná. Igencsak megörültem, midőn megkaptam szerelmetes hitvesem, saját kezével írott, ferde kis betűit. A kis Klárika már 2 éves múlott akkortájt. A napi munka abból állt, hogy méretes, nehéz fémrudakat kellett pakolnunk egyik helyről a másikra, s onnan vissza.
A béketárgyalások miatt, 1945 februárjában elengedtek minket. Végre haza.
Pernyéz László 1946. április 6. édes-drága Terkának."
(Az alábbi szöveg nagyrészt kitalált, emlék.)
-
